Dramaturg munkák

Apró hősök – Káva Színház (2013)

Semmelweis reflex – Káva Színház (2015)

Ül, áll, fekszik – Griff Bábszínház (2018)

Az állatfarm története – NNÁ Színészképzés (2018)

Az égigérő lift – Ciróka Bábszínház (2020)

Hacukaland – Góbi Dance Company (2020)

Boléro – Góbi Dance Company/Zeneakadémia (2021)

Falka – Közép Európa Táncszínház (2021)

Our Lockdown Spaces – PimOff Theatre, Milano (2022)

Screenshot

• Kövér Béla Bábszínház, Szeged 2019

• Író: Perényi Balázs

• Dramaturg: Perényi Balázs, Somogyi Tamás

• Díszlet-, báb- és jelmeztervező: Jakob Nóra

 

 

Túllépni a már ismerteken

ArtLimes online – 2019.03.08.

Ennek a szövegnek első változata 2018 őszén készült el, végleges formáját 2019 januárjára nyerte el, az apró finomítások miatt végül februárban küldtem el az ArtLimes szerkesztőségének. Mindezt azért írom le, mert időközben elindult egy szakmai párbeszéd ugyanezen a portálon, ami ennek az írásnak az olvasását is befolyásolhatja. Miközben a szöveg több ponton érinti a “Vitára fel, aki bábos!” kezdeményezésben elhangzottakat, fontosnak tartom kiemelni, hogy nem azokra írt reakcióként születtek.

Harmadik alkalommal találkoztunk a Zala- megyei Hottón azért, hogy alkalmi társulatunkkal nyári előadást készítsünk a helyi közönségnek. Ahogyan az előző két évben, idén is a közösséget és a közös alkotást érintő felvetésekkel valamint a hétköznapokban idő, energia vagy lehetőségek hiányában meg nem valósuló színházi kísérletek igényével láttunk neki a munkának. A színházi forma, az előadás ideje, célja, száma és a munkamódszerek azonban változtak. Kilépve a korábbi gyakorlatból, egy többször eljátszható, utaztatható előadást terveztünk, amivel bejárjuk azokat a Zala- és Vas megyei településeket, melyek kíváncsiak ránk.[1]

A következő írás célja, hogy bemutassa, milyen gondolatok mentén született az előadás és hogyan épült fel a társulat munkája a bemutatót megelőző egy évben. Nem célom az előadás vagy az előadás szövegének (Tasnádi István Közellenségének) elemzése, sokkal inkább, a közösen kialakított munkamódszer és értékrend megfogalmazását tartom szem előtt. Miután az egész folyamatban mindent közösen terveztünk, alakítottunk és valósítottunk meg, ebben a szövegben is megszólal mindenki, aki részt vett a színházi munkában. Amikor felmerült ennek a cikknek a megírása, arra kértem az alkotótársakat, hogy szabadon írják le gondolataikat a témában, és legyenek részesei a szövegnek. Az idézetek ezekből a gondolatokból, illetve az egymás gondolataira írt reakciókból kerültek a szövegbe, így ezeknek a soroknak a kialakulása is olyan organikus, egymás gondolataiból inspirálódó folyamattá vált, mint amilyennek a közös együttlét minden elemét gondolom. A következő írás tehát egy – reményem szerint külső szem számára is érdekes – beszélgetés, egymás között.

A társulat összetételét az elmúlt években Hottón kialakult alkotói mag adta, ami segített abban, hogy korábban együtt dolgozó, egymás felé nyitottan forduló, egymást jól ismerő, szerető emberek közössége jöjjön létre. A csoport kialakulása egy természetes módon lejátszódó „castingra” hasonlított, ahol évről-évre azok folytatták a munkát, akiket az a leginkább érdekelt, és akik azt aktuálisan a legfontosabbnak tartották.

Boráros Szilárd: Rengeteg kérdés foglalkoztatott, amikor elkezdtük a munkát és újabb és újabb kérdések fogalmazódnak bennem most, hogy túl vagyunk a bemutatón és néhány előadáson. Érdekelt például, hogy milyen energiák tartanak össze hét embert és milyen  módon tud ennyi ember vezető nélkül, a megszokott színházi hierarchia nélkül együtt dolgozni. Hogy ki tudunk-e és ha igen, hogyan tudunk kimozdulni a megszokott szerepeinkből. Mert úgy képzeltük, hogy ebben a próbafolyamatban mindenki lesz rendező, színész, tervező és zenész is. 

Az évek során mindannyian egyre jobban megértettük, hogy hogyan működik egy vezető nélküli színház és, hogy ezért milyen módon kell önmagunkon dolgozni. A közös munka, így az újfajta színházi alkotás kipróbálása mellett, tréning is mindenki számára. Olyan tréning, aminek tapasztalatait, érzésünk szerint érdemes a mindennapok színházi gyakorlatába is átültetni. A türelem, a tolerancia, az egymásra figyelés, a másik gondolatainak pontos megértése, az egymástól való tanulás lehetőségének észrevétele, a segítség nyújtás és a segítség elfogadásának képessége vagy a kritika befogadása, csak néhány olyan sarokpontja az együttlétnek, melyekben egy jól együtt dolgozó társulatnak fejlesztenie kell önmagát. A vezető nélküli színházban a saját ego-t folyamatosan meg kell nyugtatni, és meg kell vele értetni, hogy a többiek által vezetve is biztonságban lehet. Az egyes részfeladatok vezetése a lehető legtermészetesebb módon, megbeszélés nélkül alakult ki, így senki nem lett kijelölve és senki nem jelölte ki önmagát semmilyen szerepre. Engedtünk annak a megérzésünknek, hogy ki az, aki alkalmas az adott feladat megoldására és hagytuk, hogy ő végezze el, még akkor is, ha mi magunk más módszerrel álltunk volna hozzá ugyanahhoz a kérdéshez.

Lehőcz Zsuzsa: Nekem az egymás iránt érzett nagyon erős bizalom és szeretet volt a legerőteljesebb érzés, ami a próbaidőszakban jelen volt. Szerintem e nélkül nem jöhetett volna létre 11 színpadi próbanap alatt olyan produkció, ami hatással van a nézőkre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a munka összetűzés- és zökkenőmentes volt, hanem azt, gyorsan túl tudtunk lendülni a parázsló pillanatokon. Az is nagyon jó élmény volt, hogy mindenki minden idegszálával és erejével a készülő előadáson dolgozott – szerintem ez elengedhetetlen ahhoz, hogy hatást kiváltó, elgondolkodtató, megrázó előadás jöjjön létre – és ezt néha év közben elfelejtjük.

Az előadást a rövid (11 napos) próbafolyamat előtt közel egy éven át építettük, beleértve a témaválasztást, a szövegválasztást, a dramaturgiai munkákat és a színházi formanyelv megtervezését. Az évad első felében havonta egyszer-kétszer tudtunk személyesen találkozni, a nyár közeledtével már hetente, az előadással való foglalkozás azonban mindannyiunk fejében ott élt az egész színházi évad során.

Somogyi Tamás: Az a tudat, hogy a csoport minden tagja hasonló plusz energiákat mozgat meg a közös célok érdekében, nagyon inspiráló volt. Létrejött az az energia, ami a legideálisabb színházi alkotói helyzetekben jön csak létre és, ami miatt érdemes olyan művészettel foglalkozni, amihez csapat kell.

Miközben mindannyian egy személyes, belső utat jártunk be, hiszen olyan helyzetekben igyekeztünk bizonyítani, melyek mindenkit kimozdítottak a megszokott szerepéből, szerettük volna megkeresni azt a történetet és színházi formát, amely alkalmas lehet számunkra fontos és ma érvényes kérdések feltételére.

Egyetértettünk abban, hogy érdemes lenne kipróbálni, hogyan működik a kisvárosi és falusi környezetben egy olyan előadás, ami a szórakoztató színház elsősorban magánéleti problémákat feldolgozó témái mellett, tágabb környezetünkre is reflektál. Így esett a választásunk Tasnádi István: Közellenség című szövegére. Ebben a tragikomikus darabban a népszínház lehetőségét láttuk, amellyel képesek lehetünk megszólítani a falusi, színházat ritkábban látogató közönséget is. E mellett a szövegben olyan metaforikus elemeket fedeztünk fel, melyeknek jelentésrétegeit egy bábszínházi dramaturgiában és képi világban gondolkodó előadás képes lehet jól artikulált módon megmutatni.

Lovászi Edina: Olyan témát szerettünk volna találni, amit ma és most kell felvetnünk és körüljárnunk. Amit a mai magyar társadalomnak kell előadnunk, mert hiszünk benne, hogy a színháznak van hatása, van társadalmi hatása. Azt kerestük, hogy miről szeretnénk beszélgetni a nézőkkel. Beszélgetés alatt az előadást, a színházzal történő kommunikációt és az előadás utáni konkrét beszélgetést is értem. Az első ötletek között még különböző színházi nevelési formák is felmerültek, mert komoly vágyat éreztünk arra, hogy ne csak mi szólaljunk meg a találkozás során.

A darab megértéséhez is közös módszert kerestünk és a szövegben megjelenő témákat is együtt elemeztük, ami a hétköznapi színházi munkákhoz képest egy szerteágazóbb, több irányba mutató folyamatot jelentett. A szövegelemzés első szakaszában összegyűjtöttük az összes olyan témát, amit a dráma szövege érint. Ezt a hosszú listát igyekeztünk pontosítani és leszűkíteni, majd kiválasztani a számunkra legérdekesebb témákat. Ezekhez kérdéseket írtunk, azért, hogy még jobban meg tudjuk fogalmazni mi az, ami igazán érdekel bennünket a szöveg kapcsán. „Mit vagyunk hajlandók megtenni az önazonosságunkért?” „Mi a dolga az átlagembernek a hatalom korrupciójával?” „Elvakult vagyok-e, ha ragaszkodom az igazamhoz?” – ilyen és hasonló kérdéseken keresztül vizsgáltuk tovább Tasnádi István szövegét és Kohlhaas Mihály történetét.

Ezek összefogása és a szövegkönyv közös gondolatok mentén történő kialakítása az egyik legnehezebb feladat volt. Hónapokon át vissza-visszatérő problémákkal foglalkoztunk és miután egyre mélyebb tudásunk volt a szövegről, újabb felvetéseket tettünk, melyek kimozdítottak a korábbi elképzelésekből. Miközben a szövegkönyvre fordított idő az összes közösen töltött időhöz képest hosszúnak számított, a színpadra lépés pillanatában már mindenki alaposan ismerte a darabban megjelenő helyzeteket és figurákat. Ennek ellenére a próbák alatt is több, hosszúnak mondható leállásunk volt, mert egy-egy helyzetről vagy színpadi alakról kiderült, hogy más-más elképzeléseink vannak. Ezek összehangolása hét ember esetében időigényes, de alapos és gondolatgazdag folyamat.

Fontos elmondani, hogy a munka előtt mi sem tudtuk biztosan, hogy a döntéseink milyen következményekkel és milyen következő lépésekkel járnak majd. Minden itt leírt munkafázist a folyamat előtte lévő eleme inspirált és mivel eddig egyetlen előadást készítettünk ilyen módon, ennek leírását sokkal inkább a tapasztalatok összegzésének és nem egy módszer megfogalmazásának kell tekinteni.

Somogyi Tamás: Nem igazán tudtuk, hogy a nézőinket érdekelni fogják-e az általunk felvetett témák, illetve, hogy az előadás melyik része lesz az, amire erősen reagálnak. Mindenesetre úgy éreztük, hogy nagyon jó lenne, ha egy-egy estét az általunk felvetett kérdésekkel töltene el, mondjuk egy felsőpáhoki vagy egy zalaszentgróti lakos. Abban azért mindenképpen reménykedtünk, hogy az igazságtalanság, az igazság keresése, a hatalom arroganciája és korruptsága olyan univerzális felvetések lesznek, ami zsigerileg hat az emberekre.  

Lehőcz Zsuzsa: Jó érzés volt, hogy azoknak a kérdéseknek a nagy része, amiket mi a dráma olvasása során feltettünk magunknak, mint fontos, központi kérdéseket, felmerültek a közönséggel való, előadás utáni beszélgetéseken – ez azt is jelenti számomra, hogy sikerült arról gondolkodtatni, amiről szerettünk volna és ez fontos visszajelzés.

A társulat építése szempontjából meghatározó szempont volt, hogy a lehető legkevesebb folyamatot irányítsuk előre eltervezett szándékok mentén és minél több dolog következzen a mindennapi gyakorlatból valamint a saját személyiségükből. Így közvetlenül, természetesen és a hozzánk leginkább illő módon tudtak alakulni a művészeti és praktikus feladatok is. Az előkészítés, a témaválasztás, a szövegkönyv készítése és a próbák menete mindig az aktuális helyzet szerint alakultak, megérezve, megértve egymás igényeit és a közösség igényeit egyszerre. Olyan helyzetet teremtettünk, melyben a másik megértése az alkotás egyik legfontosabb alapfeltételévé vált.

A szövegkönyv kialakítása, a dramaturgiai munkák is közösen történtek, így minden fázisra rálátott mindenki. Nem került ki vagy be úgy mondat a szövegkönyvbe, hogy azt ne tudta volna követni mindenki. Így olyan példányt tudtunk kialakítani, amelynek minden mondatát fontosnak és érvényesnek tartottuk a koncepciónk megvalósításához. Ez később a színészi munkára és a szintén közösen végzett rendezői feladatokra is pozitívan hatott.

Boráros Milada: Érdemes megemlíteni, hogy a hét tagú csapatban volt profi báb/díszlettervező, rendező, zeneszerző és voltak bábszínészek, akiknek a szakmai tudása nélkülözhetetlen, biztonságos alapot adott az előadás létrehozásának. Bár a munka folyamán valóban meg kellett birkóznunk a saját szakmánkon kívül álló, kihívást jelentő feladatokkal (dramaturgiai feladatok, bábgyártás, szövegtanulás, színészi beszéd, bábmozgatás, hangszerek megszólalása, ének stb.), az adott területen tapasztalt kollégák jelentősen segítették a kísérletezőket. Minden szempontból professzionális színvonal elérésére törekedtünk, amely méltó a kiválasztott darab minőségéhez.

A bemutató időpontját leszámítva határidők nélkül dolgoztunk, mert igyekeztünk a kőszínházakban jelentkező idővel kapcsolatos félelmektől mentesülve haladni. Talán éppen ezért mertünk komoly, irodalmi szöveggel dolgozni és olyan színházi formával is kísérletezni, mellyel színészként csak hárman találkoztak korábban a társulatból. A két idő- illetve térsíkon játszódó történetet kesztyűsbábokkal, élőjátékkal és a kerettörténetet megjelenítő maszkokkal játszottuk. Építettünk a formák között kialakítható feszültségre és a léptékváltások adta dramaturgiai lehetőségekre. Kíváncsiak voltunk, hogy ez a klasszikus bábtechnika a játékosság és a groteszk humor mellett „elbírja-e” a drámai nagymonológokat, valamint az is érdekelt bennünket, hogy a felnőtt közönség hogyan viszonyul a bábszínházi forma és a drámai tartalom találkozásából születő előadásra. A vásári bábjáték modern formáját kerestük, olyan előadás élt a fejünkben, mely közvetlenségében és egyszerűségében tradicionális, szövegválasztásában, témafelvetésében és az élő játékkal kialakított viszonyában viszont kortárs színházi nyelven szólal meg. Könnyen olvasható, de az egyszerű illusztráción túllépő színpadi nyelven igyekeztünk fogalmazni.

Lovászi Edina: A tervezés során különböző színházi formákban gondolkodtunk. Olyannyira, hogy még jelmezekkel is készültünk, mert az volt az elképzelésünk, hogy megkettőzzük majd a bábokat és élőjátékkal egészítjük ki őket. Aztán a próbák alatt minden letisztult és a kesztyűs báb lett a Kohlhaas történet domináns formája, ami így izgalmasan tudott kapcsolatba kerülni a lovak élőjátékos megjelenésével. Olyan ötletek kerülhettek színpadra, amik lehet, hogy egy klasszikus próbafolyamatban már az íróasztal mellett kiestek volna. Például nem tudtuk, hogy a kesztyűsbáb „tudja-e majd”mindazt, amit ki szeretnénk fejezni. Leginkább a finom hangolású, lelki rezdülések megmutatását igénylő jelenetek megvalósításában merültek fel kételyeink. De a rövid próbaidő ellenére a kétségesnek hitt ötleteinket sem vetettük el, hiszen többek között a színházi útkeresés miatt jöttünk össze.

Somogyi Tamás: A tűz jut most elsőként eszembe, mint az előadást végigkísérő motívum. A szövegben is fontos ez, hiszen Kohlhaas felgyújtja a városokat, melyekről úgy gondolja, hogy ellenségét bújtatják. Az előadásban a tűz ábrázolását több szinten sikerült megfogalmaznunk és olyan képpé bővítettük, ami megsokszorozta a motívum jelentését. Egyrészt, evidensen, mint a romboló erő, másrészt megjelenik, mint Kohlhaas Mihály szárnya, amikor magát egy angyalhoz hasonlítja, és arról beszél, hogy egyedül nála van az igazság, harmadrészt kicsi lángként (és egyetlen fényforrásként) ott van Mihály szobájában akkor, amikor már teljesen magára marad. Végül a fény kihunyása (a gyertya elfújása), amikor Kohlhaas úgy dönt, hogy végigcsinálja, amit elkezdett, vagyis véglegesen rálép az elmúlás útjára. Ezek, a bábszínház által megmutatható elemelt pillanatok tették teljessé és indokolták leginkább a bábszínházi formát. Hasonlóan gazdag pillanat volt a lovak kínzása, ahol az embereket bábok, a lovakat élő színészek játszották. A bábok pimaszsága és sérthetetlensége, a kantáron báb- szerűen mozgatott, esendő emberekkel (lovakkal) került szembe ebben a jelenetben.

A színházak által kevésbé látogatott településen élők megszólítása az egyik elsőszámú szempont volt. A színházi esemény, mint a közös eszmecsere lehetősége élt bennünk, egy párbeszéd első felvonásaként tekintettünk rá. Gondolkodásunk emlékeztet Augusto Boal elnyomottak színházára, melyben az elnyomásról, hatalmi mechanizmusokról és hierarchiáról szóló előadás után a nézők cselekvővé válhattak és megoldásokat kereshettek a darabban felmerült problémákra. A párbeszédre való vágy bennünk is élt, így előre eldöntött konvenciók és színház pedagógiai program nélküli, kötetlen beszélgetésre hívtuk nézőinket. Elsősorban, akárcsak Boal tette, az előadásban felmerült problémák, kérdések, döntéshelyzetek mentén szerettük volna feldolgozni a drámai cselekményt.

Takács Dániel: Ezekhez a beszélgetésekhez igyekeztünk kötetlen hangulatot teremteni, és rögtön a tapsrend után egy pohár borra invitáltuk a közönséget. Ez a gesztus szerencsésnek bizonyult, minden alkalommal fesztelen légkör alakult ki.

Boráros Milada: Nagyon jó volt látni, hogy a felnőtt közönségünk kifogás nélkül elfogadta a Közellenség bemutatásának ezt a bábszínházi formáját. Mert egy dolog az, hogy a számunkra otthonos műfaj nyelvén a számunkra izgalmas történettel és témákkal foglalkozunk, más dolog pedig (és ez a bemutatóig levegőben lógó kérdés volt), hogy ezt a kiválasztott kódrendszert megérti-e és élvezni fogja-e az inkább a prózai színház nyelvéhez szokott felnőtt közönség. Illik hozzátenni, hogy mind a négy helyszínen (Hottó, Fityeház, Zalaszengrót és Őriszenpéter) a helyi lelkes és tapasztalt szervezők a saját programkínálataikkal régóta igyekeznek a saját közönségüket nyitottá, műveltté és érdeklődővé tenni.

Takács Dániel: A beszélgetéseknek megfigyelhetően három fő csapása volt minden esetben, bár a hangsúlyok azért helyszínenként erősen eltolódtak. Kivétel nélkül szóba került, hogy mennyire meglepő és egyúttal érdekes, jóleső érzés volt felnőtteknek szóló bábszínházi előadást látni, ami egyszerre azt is tükrözi, hogy a köznyelvben a bábszínház kifejezéshez még mindig nem párosul az a tartalom, amit az ma valójában jelent. De miért is várnánk mást, amíg színház szakmai szinten is vidéken egyelőre az udvarias tudomásulvételnél tartunk? Természetesen szó esett magáról a történetről, és arról, ki hogyan értelmezte a drámai szituációkat, a szereplők döntéseit. Ekkor kezdett igazán érdekessé válni a beszélgetés, hiszen a figurák többsége, és főleg Kohlhaas, valóban ellentmondásos személyiség. Az ő döntéseiről alkotott nézői vélemények megosztása önmagában elegendő vitaindító volt ahhoz, hogy gyökeresen eltérő látásmódok találkozzanak. Végül a mindennapi életünk analóg helyzetei és a nézők saját egyéni történetei merültek fel, így jutottunk el a hétköznapi Kohlhaas-történetekig, amikben vagy amikhez hasonlókban tudatosan vagy öntudatlanul, de rendszeresen állást kell foglalnunk.

Boráros Szilárd: Egy korábbi Bread and Puppet workshop alatt találkoztunk a radikális remény fogalmával. Ez a bizonyosságot jelenti abban, hogy mindig van remény. Úgy érzem többünket befolyásolt ebben a munkában a fogalom, és amit mögé képzeltünk. Beszélgettünk is róla sokszor, de én nem igazán tudtam az előkészületek és a próba folyamat alatt megtalálni magam számára ezt az elemet. Ez részben frusztrált, de volt valami, ami miatt úgy éreztem a válasz megtalálása nélkül is folytatnom kell a keresést. Aztán, az előadások utáni beszélgetésekben egyszer csak körvonalazódni kezdett bennem egy kép, ami értelmet adott az “értelmetlen” előre elvesztett, reménytelen harcnak (ami a Kohlhaas történetből is kiolvasható). Az apró lépésekre, a minden napos harcokra, a nagy győzelmek nélküli, “csak” hétköznapi helytállásokra gondolok. Az adott pillanatban őrültnek tűnő, reménytelen, tarthatatlan tettekre, kiállásokra, amik egy szélesebb kontextusban, egy hosszabb időtávban értelmet nyernek.

Miközben az előadáson dolgoztunk, folyamatosan felmerült a kérdés: mi lesz a jövő színházi struktúrája? Vajon a kőszínházi hierarchia, az előadások létrejöttének „klasszikus” folyamata és az ezekhez kapcsolódó, gyakran kényszerek mentén szerveződő folyamatok meddig maradnak a jelenlegi állapotukban? Valamint, hogy nekünk mi a dolgunk ezekkel a folyamatokkal? Megszilárdulhat-e egy olyan módja az alkotásnak, melyet mi alakítunk ki, és amely lehetőséget nyújt arra, hogy a számunkra legmegfelelőbb módon tudjunk dolgozni? A megmutatkozás gesztusában és az alkotásban felelősséget érző és a nézőkért valamint a társadalomért is felelősséget vállaló előadások készítése, a leegyszerűsítő gondolkodás helyett, az átgondoltság és alaposság jellemezte dramaturgia, az előadás képzőművészetének igényessége, az alkotásra szánt időkeret kibővítése, a társulat közös gondolkodása és fejlődése, az előadások bemutató utáni fejlesztése, olyan közös igényeink, melyek talán nem csak ránk, de a színházi szakma egy jelentős részére igaz. Nem gondolom, hogy a jelenlegi színházi struktúrában nem születnek remek előadások, a rendszer azonban alapvetően nem hordozza magában a meglévő források és alkotói energiák kiaknázását. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy a mindennapi munkáink mellett keressük meg azokat a lehetőségeket, amik túlmutathatnak a már ismerteken.

Végezetül az előadás létrejöttében nyújtott segítségükért szeretnénk köszönetet mondani a Ziránó Színháznak az ingyenesen rendelkezésünkre bocsájtott próbateremért és reflektorokért, valamint Tasnádi Istvánnak, aki a dráma szövegének bemutatását nagy örömmel és szintén díjmentesen engedélyezte számunkra.

 

[1] Előző két előadásunkat egy konkrét helyszín és a közelében élő közösség témáit feldolgozó „site specific” előadásként, illetve bábszínházi kísérletként fogalmaztuk meg. Az előadások helyszíne és inspiráló ereje egy, a falu mellett fekvő árpád kori templom volt, és mindkét évben két előadást tartottunk a főleg helyiekből és barátokból álló közönségnek.

 

DESZKA Fesztivál – A császár új ruhája

forrás: http://csokonaiszinhaz.hu/trendek-csendek-es-higanykonnyek-9-nap/?fbclid=IwAR0Pnrr7gr3vKjKpaN0tlvADOJgr5_PCz-4KD-2iatS0Rmwzb0aUjBmR8sU

Vilmos Eszter írása

A program alapján szellősebb, időjárás szerint esősebb szombati nap reggel tízkor indult a szombathelyi Mesebolt Bábszínház fergeteges bábjátékával, A császár új ruhájá val. Címéhez és témájához hűen az előadás fókuszában a jelmezek voltak (Árvai György és Szűcs Edit tervezők munkái). A színen – az egyedüli bábként létező császáron kívül – Hacukisztán befolyásos embereit látjuk: a bankókból szőtt zakót viselő, kalapként széfet hordó pénzügyminisztert (Fritz Attila) és az udvari szabókat (Kovács Bálint és Császár Erika), egyikük fején gyűszű, másikukén tűpárna, testükön mellényként hordott szabásminta, illetve mérőszalag-sál.

A jólismert – és mindig aktuális – Andersen-mesét Parti Nagy Lajos sziporkázó szövegével halljuk, amely Somogyi Tamás rendező felkérésére született. A két szemfényvesztő, akik a császár hírhedt, légből szőtt, új ruháját prezentálják, itt két napról napra élő színész (Gyurkovics Zsófia és Gelányi Bence), akik értesülnek a hiú Garderób császár – divatdiktátor! – által kiírt, hatalmas pénzösszeggel kecsegtető pályázatról, amelyre az uralkodó számára, a saját születésnapi (nemzeti) ünnepélyére tervezett ruha tervét kell benyújtani. Mint kiderül, az utóbbi években mindig ugyanaz az egy ember nyerte a megtisztelő lehetőséget, aki – mit ad Isten – éppen a császár saját embere: Dr. Kelme főkreátor, államminiszter.

A két elkeseredettségében elszánt színész mégis próbát tesz, és mesterségüket gyakorolva távoli szabómestereknek adják ki magukat. Hosszas egyezkedés után (a zseniálisan megírt és eljátszott karakterű) kidobóember/házőrző (Janicsek Péter) a főméltóság elé engedi őket, meggyőzik a császárt, bízza rájuk magát, ők tudják, mi a divat: már nem a nercek, tollak és bundák, amelyek a császár ruhatárát alkotják: ma a légies, könnyed áttetszőség a módi, a világ többi részétől elmaradni pedig borzalmas szégyen, mégiscsak a trend a lelke mindennek. A történet így nem „csupán” a diktatúráról, a nepotizmusról, a szemfényvesztésről, a mindenkori művészetről és művészetelméletről, a korrupcióról, a megvezethetőségről és megvesztegethetőségről, a hiúságról, a mohóságról, az emberi gyarlóságról és a gyermeki őszinteség dicséretéről szól, de korunk zero-kultúrájának is odaszúr egyet: annál többet ér és annál drágább valami, minél több minden nincs benne: élelmiszervásárlásnál állati származék, cukor vagy glutén, a császár ruhájánál textília, bőr, öltések és egyéb földi holmik.

DESZKA Fesztivál – Pimpáré és Vakvarjúcska

forrás: http://csokonaiszinhaz.hu/csaladi-tortenetek-4-nap/?fbclid=IwAR1KESZqpmLboP21JaEm7bb6tLH8tSPW8vbJS0gb1Fx3prKq_YuCQ3BEjK0

Turbuly Lilla írása

Az óvodások korán kelnek, a fesztiválozók általában nem. A Vojtina Bábszínház hétfő délelőtti előadása, a Pimpáré és Vakvarjúcska viszont még az óraátállítással megzavart bioritmusom ellenére is megérte, hogy a 10 órás kezdésre Budapestről Debrecenbe érjek. Erdős Virág verses meséje úgy írja át a hagyományos mesei toposzokat, hogy a gyerek és a felnőtt nézőnek egyaránt izgalmas tud lenni. Pimpáré királykisasszony korántsem hibátlan: hisztis, önfejű, és nem jeleskedik a másokért való felelősségvállalásban sem. Szülei azonban más okból igyekeznek minél előbb férjhez adni: egy pénzes vővel állítanák helyre a család és a királyság anyagi helyzetét. A jövedelmező nász helyett a lányt elrabolja egy varjú, és ezzel nagyon más világba kerül, mint amit addig ismert. Mintha a Rózsadombról a VIII. kerületbe vagy egy észak-magyarországi, romák lakta faluba vetődne. A mese ugyanis (hogy egy korábbi előadás címét idézzem) a „cigány magyar” kérdést is tematizálja, és olyan motívumai is vannak (ahogy erre a szakmai beszélgetésen Dobák Lívia kitért), amelyek a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosságra utalnak – Vakvarjúcska egy nagy tűzben vesztette el a családját. A mese végén nincs teljes happy end sem: Pimpáré és Vakvarjúcska megszeretik egymást, de ennek az az ára, hogy Pimpáré soha nem térhet vissza a családjához, a szülei szó szerint megkövezik.

Ebből a könnyedén megverselt, de annál súlyosabb anyagból Somogyi Tamás a formákkal bátran kísérletező, a gyerek- és a felnőtt nézőknek egyaránt izgalmas előadást rendezett. Az első részben különleges módon megvilágított marionett bábokat látunk, akiket a vojtinások a világításnak köszönhetően láthatatlanul, nagyon finoman, szép összhangban mozgatnak. Ez a rész tele van humorral, látványos gegekkel. Fogkefe úszik a levegőben, röpül utána egy fésű, hatalmas teáspohárban fürdetik a királylányt, óriáskeksz gurul, az óvodás közönség pedig sokat nevet. A második rész ehhez képest súlyos és sötét élő játék: egy színpadot betöltő fémszerkezeten kúsznak-másznak a főszereplők (Nagy Viktória Éva és Mercs Máté Péter), küzdenek a túlélésért és egymásért. A szakmai beszélgetésen sok dicséretet kapott az előadás látványvilága, szimbólumrendszere. Kérdésként az vetődött fel, hogy nem kellene-e a szülőket az előadás végén döntésre „kényszeríteni”. Ők ugyanis már nem ismerik fel az egyik varjúban a gyermeküket, pusztán a mássága, állati mivolta miatt dobálják meg, űzik el a varjúpárt. Jómagam az élőjátékba átvitt Pimpáré báb szerepét nem láttam mindig egyértelműnek. Hol mintha továbbra is a királykisasszony megkettőződése lett volna, hol pedig Pimpáré babája. Az viszont egyértelmű és szép pillanat volt, amikor a babával együtt a gyerek mivoltát is letette a felnőtt királylány.

Szeretem Somogyi Tamás előadásaiban, hogy mindig meg tudnak lepni. Folyton kísérletezik, nem ismerhető fel egyik előadása alapján a következő, mert éppen ez a kísérletezés és sokszínűség a védjegye. Akik a DESZKA utolsó napján megnézik A császár új ruháját (a szombathelyi Mesebolt Bábszínháztól), ismét egy másik arcát láthatják.

Marek Waszkiel: A császár új ruhája

A Mesebolt Bábszínház a kecskeméti fesztiválon

Szombathelyen (Magyarországon) működik a Mesebolt Bábszínház, melyet már jó pár éve Kovács Géza igazgat. Kovács Géza a magyar bábszínház egyik legendás alakja. Középkorú alkotó lévén, már nem mindennapi karrier van mögötte. Volt utcai előadó, sok előadásban lépett fel bábosként, színészként, rengeteg előadást rendezett, vezetője volt néhány hivatásos színháznak, fesztiválokat szervezett, a magyar bábszínház fiatal és legfiatalabb nemzedékéhez tartozó alkotók társulatait nevelte ki. Az ő neve a legkülönbözőbb ajtókat nyitja meg. Személyesen egyengette nem egy művész útját. Folyamatosan alkot, de színházat is vezet, amely kétségkívül a legérdekesebb társulatok közé tartozik Magyarországon. Kovács sajátos laboratórium-színházat hozott létre, nem fél a kísérletezéstől, és újra felépített egy társulatot, az együttműködéshez sok olyan színészt hívott meg, akiket korábban még nem láttam a Meseboltban. Tovább keres: új témákat, új színházi eszközöket, új művészeket. A mai, erősen kommercializálódott időkben nem sok színháznak sikerül megőriznie az egyensúlyt a néző felé irányuló kötelesség és a művészet szolgálata között. A Meseboltban ez sikerül.

A Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozóján, Kecskeméten láttam a Mesebolt Bábszínház új előadását – A császár új ruháját. Egy fiatal alkotó, Somogyi Tamás rendezte. Az előadás alapja Andersen ismert meséje, de újra írva Parti Nagy Lajos író által. Állítólag A császár új ruhájának ez az új verziója már maga is érdekes, kortárs irodalmi anyag, de a színpadra állítás minden bizonnyal ezt a kortárs megközelítést mutatja meg, hangsúlyozza erősen. Nyelvismeret hiányában nem tudom megítélni az előadás irodalmi rétegét. Így még nagyobb örömmel fogadom be a színházat, mert nem gyakran fordul elő, hogy egy alapvetően gyerekeknek szóló előadás, a felnőtt nézőt is így megérinti, beszippantja. Egy teljes mértékben kortárs előadás jött létre, de úgy, hogy nem vesztette el a mesei jegyeit.

Az üres színpad két oldalán két hasáb helyezkedik el, mozgatható, fehér rolókkal. A jobboldali kocka olyan, mintha színészöltöző lenne. Mikor a roló felmegy, két színészt látunk, akik az eljövendő feladataikon töprengenek. Éppen ekkor hirdetik ki az új császári ruha elkészítésére vonatkozó pályázatot. Ez lehetne akár éppen színészi feladat is. Ezen a módon az alkotók már az előadás elején az interpretáció egy eredeti perspektíváját nyitják meg. A színház világában vagyunk. A kortárs, felmutató színház világában.

A kiváló, egyszerű, és ezzel együtt univerzális díszlet alkotói Árvai György és Szűcs Edit. A kockák közötti térben jelennek meg az uralkodó hatalom miniszterei és udvaroncai. Ők élő színészek, eredeti, ötletes jelmezekben. A pénzügyminiszter szállodai széfet visel a fején, az öltönye pedig magyar bankjegyektől színpompás. A szabók közül az egyiknek gyűszű van a fején, jelmeze pedig csak össze van fércelve. A biztonsági miniszter a császár személyi őrző-védőinek főnökének tűnik. Csak a császár báb, műanyag arccal, és olyan frizurával, amely emlékeztethet valakire, de lehet, hogy nem. A ruhája ódivatúan extravagáns, hiszen ez uralkodásának értelme, törődni a saját imázsával. A színészek vastag, fehér köteleket feszítenek ki a két doboz között, így jelölve ki a játék terét. Egy különös pókhálót szőnek, vízszintes szálakból. Csak ebben a térben mozoghatnak. Ez nem mindennapi metaforája a szabadság korlátozásának, a gondolkozás és cselekvés szabadságának egyaránt. Ez a struktúra szimbolikusan meghatározza az államot, és a benne uralkodó szabályokat. Feltétel nélkül és egyértelműen. (A politika területét érintjük, de ez csak interpretáció, személyes olvasata az előadásnak.) Az udvaroncokat játszó színészek sematikusan mozognak, a hierarchiában elfoglalt funkciójuk pontosan meghatározott. A munkát kereső színészek ehhez képest disszonáns hangot ütnek meg, a jobboldali dobozban. Megkapják a megbízást: meg kell varrniuk a császár új ruháját. Ez a tevékenység a baloldali dobozban történik. Időnként árnyjátékban látjuk a varrással foglalkozó sziluettjüket, látjuk az üresen lógó vállfát, időnkét felhúzódik a roló, és a császári udvaroncok meglátogatják őket, hogy ellenőrizzék a munka előrehaladtát. Mikor végre elérkezünk a császári ruha hivatalos felpróbálásához, valójában megláthatjuk a császár bábot, műanyag fejjel, fa kézzel és lábbal, és átlátszó, kerek testtel. Egy gyerek felkiált a nézőtéren, hogy „a császár meztelen”. Rövid kergetőzés kezdődik az engedetlen nézővel, aki eltűnik a kulisszák között. Ez is az előadás része. De az igazságot már nem lehet eltakarni. Az udvar rémülten menekül, a két színész pedig elhagyja a színpadot, de útközben elhúzzák a háttérfüggönyt, így fedve fel a színház valós hátterét. Ez a játék, ez a színház.

És kijövünk az előadásról, azzal a tudattal, hogy valami kivételesben vettünk részt. Láttunk egy klasszikus mesét. Egyszerűt. Gyönyörűen átgondoltat. Nagyszerűen játszották el a Mesebolt Bábszínház színészei. De egy órán keresztül metaforákat szőttünk a valóságba, megismertünk egy Andersen meséjétől teljesen különböző világot. Egy világot, amiben minden nap élünk. Itt a Duna partján, és itt a Visztula partján. A színház megint összefonódott a valósággal. Ettől olyan nagyszerű.

(Fordította: Veres András)

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑